Vallomások

Reila 

A testem egészen elnehezült, ahogy figyeltem a pontot, ahol az előbb még Gray teste feküdt. A vére ott vöröslött az utcakövön, világított a hatalmas szürkeség kellős közepén, mintha ezzel is engem akarna hergelni. Láttam magam előtt a haldokló alakját, a kép egyszerűen beleivódott a tudatomba. Újra és újra lejátszódott a szemem előtt a pillanat, amikor arcon csókolt, majd az ahogyan a földre rogyott, mintha valami közönséges rongybaba lett volna. 

A fejem zsongani kezdett, mintha az egész univerzum robbant volna fel odabent. Odakaptam a kezem, igyekeztem masszázzsal enyhíteni a kínt, de egyre jobban eluralkodott rajtam. Ha megkínoznának sem tudnám megmagyarázni, hogy mi zajlott le bennem az elmúlt pár óra leforgása alatt. Egy valamiben azonban biztos voltam. Testileg és lelkileg egyaránt kimerültem, így úgy ahogy voltam, lerogytam a céh kapuja előtti utcára, hátamat nekivettem a magas kőoszlopnak és csak bámultam magam elé. Mégis mi értelme van ennek az egésznek? Csak egy idióta kockáztatná az életét olyasvalakiért, mint én. 

Lassan az égre emeltem a tekintetemet, amikor az arcomra esett egy esőcsepp, majd még egy. Alig pár másodperc leforgása alatt az ég teljesen leszakadt, úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntenék. Na tessék, még az ég is engem akar kigúnyolni. Szinte önkéntelenül fordítottam a fejem a pont fel, ahol Gray feküdt. Az eső a legkisebb nyomát is elmosta annak, hogy nemrég egy komoly csatát vívtunk itt. Vajon a fiú emléke ugyanígy kitörlődik majd belőlem egyik pillanatról a másikra, ha nem éli túl? Amilyen üresnek éreztem magam jelenleg, könnyen eltudtam képzelni. Csak hogy végre szabaduljak ettől az állapottól. A tudatom megfog szabadulni minden olyan emléktől, ami ide juttatott. Legalábbis ebben reménykedtem. Muszáj lesz megszabadulnom attól, ami képes volt a lelkemet ennyire összezúzni. 

Ebben a pillanatban láttam meg egy előttem lévő pocsolyában a tükörképemet. Érdektelenül tanulmányoztam a szakadt, sártól és vértől elszíneződött felsőmet. Vér. Pár perccel ezelőttig az egész testem ragadt a vértől és a mocsoktól. A kezem, az arcom, a hajam. Az eső azonban mindent elmosott, csak az emlékek maradtak itt szüntelenül. Miért nem szűnnek meg azok is, mint minden más? Ahogy a kezemre néztem hiába tudtam, hogy nincs ott semmi, mégis láttam Gray vérét. Sose fogom tudni lemosni magamról, ha miattam hal meg. Az iszonyattól elborzadva kaptam az arcomhoz, körmeimet a bőrömbe vájtam. Érezni akartam valamit, bármit, még ha ez a fájdalom is. 

Nem tudom mennyi ideig ültem így, egyáltalán nem érzékeltem az idő múlását és azt, ami körülöttem folyt. A magamban vívott csata minden erőmet és figyelmemet felemésztette. Egyszerűen képtelen voltam olyan dolgokra koncentrálni, mint például a nedves ruhám és hajam, ami a bőrömhöz tapadt. 

- Rea… - Annyira váratlanul ért az engem megszólító hang, hogy az egész testem összerándult. Lassan, szinte merev izmokkal emeltem el a kezemet az arcomtól és néztem fel a nővérem aggodalomtól túlcsordult szemeibe. Üveges szemekkel meredtem rá és vártam, hogy hatással legyen rám az ő aggodalma, de még mindig semmi. Nem kéne most mardosnia a bűntudatnak? Vagy bármi olyasmit éreznem, amit ilyenkor mások szoktak? Rettegni attól, hogy meghal Gray egy olyasvalakiért, mint én? Nem halhat meg. Nem engedem neki. Nincs joga ilyen nagy áldozatot hoznia, amikor egy kedves szavam nem volt hozzá az ismeretségünk alatt. – Oh, Rea… 

Képtelen voltam megszólalni, csak meredten bámultam Nirára, aki letelepedett mellém. Elképzeltem, hogy jelen pillanatban milyen gondolatai lehetnek rólam, de az eredmény teljes mértékben hidegen hagyott. Darabjaira hulltam és hacsak valaki nem épít fel engem, akkor félek, hogy örökre így maradok. Pont ezért volt itt a nővérem, igyekezett helyrehozni azt, ami összetört. Senki sem kérte meg rá, ő mégis a kötelességének érezte. Amennyire a sebei engedték, átölelte a vállamat és közelebb húzott magához. Amint megéreztem a testéből áradó melegséget, belebújtam az érintésébe és vártam a csodát, a megkönnyebbülést, amit ilyenkor érezni szoktam. Vágytam arra, hogy hideg és merev testem felmelegedjen, újra éljek. Kiskoromban mindig azt gondoltam, hogy amíg ő itt van mellettem, addig semmi baj nem érhet. Hiányolom azt a tudatlan, naiv kislányt. A valóság most kegyetlenül arcon csapott és bebizonyította, hogy ő sem tud megakadályozni mindent.  

- Nem vagy egyedül, szóval nyugodtan sírhatsz – suttogta a hajamba bátorításképpen, de csak tagadóan ingattam a fejem. A fáradtság elsöprő erővel uralkodott a testemen. Egyszerűen semmihez sem volt erőm, még ahhoz sem, hogy szomorú legyek vagy sírjak. Nira mintha csak a gondolataimban olvasna, kissé megszorította a vállamat, majd halkan megszólalt. – Ismerhetnéd már Grayt annyira, hogy tudjad nem adja be ilyen könnyen a kulcsot.  

- A sors szeszélyes egy ribanc. – Mindösszesen ennyit mondtam, a hangomból szemernyi érzelem sem volt kivehető. Egyszerű tényként közöltem, miközben azon gondolkoztam, hogy mondanom kellene valamit. Bármit. De az egyetlen gondolat, ami megfordult a fejemben az kicsit sem volt kedves. Gray egy idióta, amiért kockára tette az életét értem. Senki nem kérte meg rá.  

- Hidd el ennek semmi köze sincsen a sorshoz. – Jegyezte meg egyszerűen, majd a következő pillanatban gúnyosan felhorkant. – Nem is Gray lett volna, ha nem vállal be ekkora baromságot. Nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit csinál. Önként ugrott eléd, senki sem kényszerítette, így ha meghal, azt egyedül magának köszönheti. 

- Miért hoz bárki is ekkora áldozatot olyasvalakiért, aki még csak nem is viszonozza az érzéseit? – Meg kellett kérdeznem, mert egyszerűen nem értettem. Ahogy az arcomat a nővérem felé fordítottam, szinte megdöbbenve láttam, hogy teljesen elkomolyodott. 

- A szív olyan tettekre sarkallhat, amit ép ésszel felfogni nem lehet. Gondolkodás nélkül feláldoznád az életedet olyanért, akit mindennél jobban szeretsz. – A következő mondatától valami nagyon mélyen éledezni kezdett bennem. – Nevezz önzőnek, de én örülök, amiért ő fekszik most ott és nem te. 

A nővérem szavait hallva tudatosult bennem valami, egy gondolat, amit már eddig is tudtam, mégsem fogtam fel a jelentőségét. Gray annyira szeret engem, hogy inkább meghal, minthogy egy olyan világban éljen, ahol én már nem vagyok. Ennek a súlya a vállamra telepedett, a következő pillanatban pedig olyan harag lobbant fel bennem, aminek a létezéséről eddig sejtelmem sem volt. Minden porcikámmal remegni kezdtem a bennem keletkezett indulattól. Oda akartam menni a férfihoz és a saját két kezemmel megfojtani, amiért nélkülem hozott meg egy ilyen komoly döntést.  

Lassan kibontakoztam az öleléséből és felemelkedtem a földről. Ahogy a céh felé fordultam, az arcomba hulló frufrumat a fülem mögé tűrtem, hogy jobban lássak. Ahogy arra gondoltam, hogy Wendy talán ebben a pillanatban is az Ő életéért küzd megkeményedtek az arcvonásaim. Gray… létezik, hogy elkezdtem félni tőled? Attól, hogy egyszer miattad, veled vagy bánom is én már, de végleg elveszek?   

- Reila – san! – Az épület ajtaja váratlan hévvel csapódott ki, ahogy az égi sárkányölő nem törődve az esővel egyenesen hozzám rohant. A szemei alatt sötét karikák ültek, de az arcán fáradt mosoly terült szét, ahogy megragadta a kezemet. Ettől a mosolytól éreztem, hogy még mélyebbre zuhanok. Fájt… szinte felakasztotta a lelkemet. Miért okozol megint fájdalmat, Gray? Megkönnyebbültnek kéne éreznem magam, akkor mégis miért érzem nehezebbnek a tudatot, hogy életben van? Azért mert így szembe kell néznem vele és a közöttünk kialakult kötelékkel. – Gray – san túl van az életveszélyen és bár hiába mondtam neki, hogy pihennie kell, de ő beszélni szeretne veled. 

A lány szavait hallva most már biztos voltam abban, hogy pontot kell tennem a történetünkre. Képtelen vagyok tisztán gondolkodni, ha a fejem tele van vele. Ez mégis mikor történt? Gondolkodtam, ahogy határozott léptekkel haladtam a gyengélkedő felé. Éreztem a rám szegeződő szempárokat, figyelemmel kísérték az utolsó, mindent eldöntő csatánkat. Egyesek abban reménykedtek, hogy megegyezésre jutunk, de tudtam, hogy a többség az én bukásomra vár. Arra várhattok, harc nélkül sosem fogom feladni. Fogadkoztam, a gyengélkedő ajtaja előtt pedig azon kaptam magam, hogy megtorpanok. Lassan kifújtam a bent tartott levegőt, mégsem tudtam rávenni magam arra, hogy belépjek. Miatta. Istenem, de utálom! Még a nevét sem vagyok hajlandó kimondani többé! Talán elmúlik ez az érzés, ha nem mondom ki.    

Lenéztem az ökölbeszorított kezemre. Muszáj ennek véget vetnem. Még egyszer utoljára kifújtam a levegőt, végül a kilincsre téve a kezemet benyitottam a helyiségbe. A gyengélkedőben félhomály uralkodott a kint uralkodó szürke, borús időnek köszönhetően. Ennek ellenére tökéletesen láttam a férfi sápadt, megviselt arcát. A tekintetemet azonban a mellkasán lévő kötés vonzotta. Le se tudtam venni a szememet a pontról, ahol eltalálta az apja mágiája. Kíváncsi voltam arra, hogy Wendy mágiája mennyire tudta meggyógyítani a sérülését.     

- Szia – köszönt csendesen, de mindehhez lágy mosoly társult. Nem viszonoztam a mosolyát, kifejezéstelenül meredtem rá. Rengeteg érzés kavarodott bennem, de mindennél erősebb volt az gyűlölet. Tudom, hogy utálom, akkor mégis mi ez a mellékes, halványan pislákoló érzés? Miért érzek késztetést arra, hogy meghunyászkodjak előtte? Nem bírtam elviselni azokat a szürke szemeket, amik rám szegeződtek, így lejjebb vándorolt a tekintetem. Kezei mozdulatlanul feküdtek az ölében, én azonban mégis éreztem, hogy kinyújtja felém.   

-   Nem bocsájtok meg neked – jelentettem ki végül gondolkodás nélkül. Egyszerűen idegesített a minket összekötő láthatatlan kötelék, véget akartam vetni neki. Valószínűleg sok mindenre számított, csak erre a válaszra nem. Még csak nem is ismer engem igazán, nincs joga azt mondani, hogy szeret engem. 

- Most az a bajod, hogy megmentettem az életed? – kérdezte hitetlenkedve, miközben kihúzta magát. Azok a szürke szemek, most egy kitörni készülő viharhoz hasonlítottak. Készen állt arra a végső ütközetre, ami elkerülhetetlen lett volna. 

- Igen! – Végre felszakadt bennem az a bizonyos valami, így indulatosan köptem azt az egy szót. Nem tetszett neki a válaszom, a fogait csikorgatta dühében. Mielőtt bármit is mondhatott volna, folytattam. Nem is gondolkodtam, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. – Ne merészeld még egyszer kockára tenni az életed! Nem engedem, hogy akárcsak még egy alkalommal így elintézzen valaki! Ez az én reszortom! Csakis én tehetlek tönkre! 

Az arcát néztem, próbáltam rájönni arra, hogy mit jelentenek neki a szavaim. Értetlenül meredt rám, szinte láttam hogyan forognak a fejében azok a bizonyos fogaskerekek. Igyekezett jelentést társítani a szavaimhoz. Azt akartam, hogy értse meg az érzéseimet. Vágytam arra, hogy értsen.  

- Csakis én tehetlek tönkre, mert elcseszted az életem. Tönkretettél mindent azzal, hogy belém szerettél. – Beszéltem, mégsem mondtam semmit sem. A sorok között kellene olvasnia, de minden jel szerint ehhez most túl fáradt volt. 

- Felfogtam, hogy utálsz, nem kell állandóan az arcomba vágnod! – Sértettség csendült a hangjában, ahogy engem nézett. Páros lábbal tapostam az érzésein, ezt pedig nem viselte jól. Én is fáradt voltam, így halkan sóhajtottam egyet. A legnagyobb baj az, hogy éreztem a közöttünk húzódó végtelen, sötét szakadékot, ami fölött egyetlen ingatag híd himbálózott. Megpróbálhatok keresztülmenni rajta, ezzel azt kockáztatva, hogy félúton a mélybe zuhanok. Hajlandó vagyok vállalni ezt a kedvéért? Mielőtt meggondolhattam volna magamat, keresztülszeltem a szobát, de az utolsó pillanatban megtorpantam. Mégis mit csinálok? Mi értelme van ennek az egésznek? Abszolúte semmi, az érzelmek soha semmi értelmük sincsen, éppen ezért bosszantóak. 

Néztem azt a dacos tekintetet, ami csak olaj volt a tűzre. Muszáj lesz… bassza meg! Ideje sem volt reagálni, amikor váratlan hévvel lehajoltam és az ajkához préseltem az enyémet. Semmi finomság nem volt ebben a csókban, ajkaink keményen csattantak egymáson. Egyetlen pillanatig döbbenten meredt rám, de utána hagyta, hogy elvegyem azt, amit akartam. A későbbiekben, amikor visszaemlékeztem az első csókomra, akkor a legelső szó, ami eszembe jutott az a nyers volt. Az érzelmeink nyersen, állatiasan törtek a felszínre. 

- Ha tudnád, hogy mennyire utállak… - lihegtem elhúzódva tőle, mire felemelte a kezét és a tarkómra téve visszahúzott. Az orrunk már összeért, szinte az ajkamba suttogta a következő szavakat. 

- Ha ilyen, amikor utálsz, akkor felőlem a pokolba is kívánhatsz. – Szavak helyett most a csókjainkkal kommunikáltunk. Minden dühömet beleadtam, ő pedig keserűséggel, reménnyel és nyers, színtiszta vággyal válaszolt. 

- Az enyém vagy, ezt ne felejtsd el. – Egyenesedtem fel és olyan tekintettel néztem rá, amitől egész testében megborzongott. Hirtelen eddig ismeretlen izgalmat éreztem, ahogy a közös jövőnkre gondoltam. Semmiképpen sem illettünk össze, de valami mégis egymáshoz vonzott minket. – Ha őszinte akarok lenni, akkor a lényeges részét még nem értem. Amikor beléptem ezen az ajtón, akkor egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen fordulatot vesznek az események. Véget akartam vetni a köztünk lévő köteléknek, de akármilyen messze is menekülök, a végén mindig melletted kötök ki. Valami láthatatlan erő visszalök hozzád. Nem tudom, hogy ez e az, amit mások szerelemnek hívnak vagy működik – e egyáltalán közöttünk a kémia, de csak akkor fogom megtudni, ha veled maradok. Szóval készülj fel arra, hogy most már akkor sem szabadulsz meg tőlem, ha szándékodban állna! 

- Akkor majd együtt kiderítjük, hogy működik – e ez az egész. – A kezébe vette a kezemet és gyengéden megszorította. – Teljesen őszinte leszek veled. Még nekem is új ez az egész, te vagy az első, aki miatt így érzek. Ezért előre figyelmeztetlek, hogy nem vagyok jó ebben az egészben. Egyszerűen nem erre teremtettek. De vigyázni fogok rád és gondolkodás nélkül meghalnék érted, mint tapasztalhattad. Ilyet soha többé nem teszek, inkább olyan megoldást választok, ami mindkettőnket életben tart. Kétségtelen, hogy szó nélkül ölnék is érted, ha a helyzet megköveteli. Ezt ne felejtsd el, te vagy az egyetlen, akivel hajlandó vagyok ezt végig csinálni.      

- Javíthatatlan vagy, Casanova – mosolyodtam el leülve az ágy szélére, ő pedig az ujjai közé csípett egy vizes hajtincset. Percekig ültünk így némán, élvezve egymás társaságát anélkül, hogy elrontottuk volna holmi értelmetlen szavakkal. Végül én törtem meg a csendet. – Ha csak egyszer is megcsókolsz valaki mást, akkor úgy seggbe rúglak, hogy életed végéig képtelen leszel leülni.

- Megígérem, hogy rajtad kívül senkit sem csókolok meg – nevetett halkan a fenyegetésemen, majd ahogy egymás felé fordultunk szinte azonnal csókban forrtunk össze. Meghoztam hát a döntésemet. Ha zuhanunk, akkor együtt tesszük. Mert ha én elbukok, akkor rántom magammal őt is.