A fájdalom hulláma megint átszaladt rajtam, mire felsikítottam. Kezeim a magasba bokáim a földhöz szegezve volt lebilincselve. A bilincsek egy-egy vastag lánccal csatlakoztak a falhoz ott tovább egy géphez, amit arra hoztak létre, hogy elszívja az erőm. Már jó néhány napja kínzott a mocsok, de nem hagytam magam.
Minden mágiám a szívembe helyeztem és körbe vettem egy tűz burokkal, amit a gép nem tudott áttörni. A régi módszert alkalmaztam, amit a nagyapám tanított nekem nem sokkal a zsoldossá avatásom előtt. Azokra gondoltam akik miatt nem bukhattam el és akikre még vigyáznom kell majd az életben. Azonban mivel a gép nem talált mágiát amit kiszívhatott volna belőlem egy idő után rá állt az életerőmre.
-Sikíthatsz. Előbb utóbb úgy is megadod magadnak. Mivel kell az erőd így nem foglak megölni, de ez a gép nem válogat, hogy mit szív el. Tisztában vagyok vele, hogy milyen amikor az életerőd szívja, úgy hogy légy jó zsoldos. Add át az erőd.
Lassan és elgyötörten felemeltem a fejem. A Névtelen ott állt mosolyogva a gép mellett és rám nézett. Harákoltam, majd vért köptem elé. Máskor megijedtem volna a vérem feketeségét látva, de most már nem aggasztott. Tudtam, hogy nem sok életenergiám maradt. Az elmúlt tíz év nem múlt el rajtam nyomtalanul, különösen az utóbbi öt év volt nehéz. Reila erejének elvesztése nagyon megviselt. Attól a perctől fogva, hogy nem volt benne mágia, az enyém nem csak zabolázatlan lett, de ketté is oszlott. Ővé lett minden olyan erőm ami életben tarthatta, nekem meg csak a saját életenergiám maradt és a védekező mágiáim. Az, hogy fekete vért köptem arra utalt, hogy a szervezetem hamarosan végleg feladja az életet és így Rea megkapja a maradék erőm.
-Nem adod fel igaz?-kérdezte a férfi, majd "véletlenül" rátenyerelt a gépezet gombjára.
A fájdalom megint végig szaladt az ereimen, majd hangos üvöltés keretén belül kitört belőlem.
Levy
Reila idegesen járkált fel alá a házban. Már senki nem akarta megállítani, miután Gray kapott egy pofont. Napok teltek el azóta, hogy Nirát elrabolta az idegen és a lány gyakorlatilag megbolondult tőle. Fogyott, arca sápadt volt és nagyon ingerlékeny lett. Minden kísérlet, hogy megkeressük a lányt kudarcba fulladt. A szüleik elmentek néhány még életben maradt zsoldoshoz, hogy segítséget kérjenek, de mikor azok nemet mondtak egyszerűen bele törődtek, hogy nagyobbik lányok elveszett. Reilát inkább ez akasztotta ki. Ő még túl fiatal volt, amikor ketten maradtak a törzsből a nővérével, így nem érthette meg azt amit mi megértettünk. A zsoldosoknál elfogadott volt a tény, hogy ha valaki eltűnik, vagy meg hal az azért történt, mert gyenge volt az élethez. Reila nem tudta elfogadni. Esténként nagyon tompán érezte a nővére jelenlétét, de nem elég erősen ahhoz, hogy elinduljunk rajta.
Gajeel és Natsu váratlanul felkapta a fejét, majd kinéztek az ablakon.
-Te is hallottad a sárkány üvöltését?-kérdezte a párom idegesen.
Natsu bólintott, Rea meg megállt és rájuk nézett.
-A sárkányok már régen nem élnek a környéken-mondta halkan.
Napok óta ez volt az első normális szava, ami nem hangzott motyogásnak. Gray rögtön fel állt és mellé lépett. Finoman végig húzta a karján a kezét, majd maga felé fordította a lányt.
-Mind tudjuk, hogy a sárkányok már nincsenek itt a közelben... Fontos, hogy a fiúk még is hallottak egyet üvölteni?
-Igen. Mert ha sárkány van a közelben az azt jelenti, hogy megérezték egy zsoldos szenvedését. Vagyis Nee-chan olyan távolságban van, amit még a fiúk számára halló távolságnak mondható-mondta csendesen.
-A sárkányok miért éreznék meg a zsoldosok szenvedését?
-Mert az első sárkány ölők zsoldosok voltak-mondtam csendesen.
Mindenki rám nézett én meg elpirultam.
-Most mi van? Nira-chan kölcsön adott egy könyvet ami a zsoldosokról szól. Abban olvastam, hogy az első sárkányölők a zsoldosokból váltak ki. Éppen ezért van az, hogy a mai napig a sárkányölők és a zsoldosok a legerősebb mágikus lények a világon.
-Ez igaz-mondta Reila csendesen.
Aggódva néztem ahogy megtörten megfogja Gray kezét, majd a vállába fúrja az arcát. Láttam milyen volt mikor ide kerültek közénk és a mostani összetört énje még rosszabb volt. Gray óvatosan fordult, majd a mellkasára vonta a lány fejét. Karjai vas pántként szorították magukhoz a lányt, aki amennyire tudott össze húzta magát.
Valaki kopogott az ajtón, mire a három fiú felkapta a fejét. Gajeel ment ajtót nyitni, majd beengedte a Mester és Erzát.
-Canna talált egy barlangot, amiben az utóbbi egy hétben megnőtt a mágia szintje. Nincs nagyon közel. Gyalog öt napi járásra van innen. Elmentek megnézni?
-Igen- válaszolta Reila.
-Szeretném ha te itthon maradnál és...
-NEM! Lehet, hogy a nővérem ott tartják fogva! Meg kell keresnem!-csattant fel a lány.
A Mester csak nézett rá, majd megvonta a vállát.
-Rendben, de ha Gray vagy Levy úgy látja, hogy nem vagy alkalmas idegileg végig csinálni rögtön haza hoznak. Továbbá nem csak azok mennek akik most itt vannak. Megy Erza és Juvia is...
-Juvia nem jöhet-mondta Gray és közelebb húzta magához a kedvesét.
-De megy! Ő maga mondta, hogy szeretné megkeresni Niranut így veletek megy, ahogy Wendy is! Nem nyitok vitát!
Senki nem vitázott vele. Erza, Juvia és Wendy megvárta, míg össze szedjük a holmijainkat, majd néhány perc múlva elindultunk. Reila szorosan markolta apja botját, amit azért nem adott vissza a férfinak, mert az annak már nem engedelmeskedett a botban rejlő mágia.
Így indultunk el a zsoldos lány keresésére.
Nira
Keményen csapódtam a cellám aljára. Annyira kimerültem, hogy még arra se volt elég erőm, hogy felüljek. A padló hűsített, de ugyan akkor égette is a bőröm a hideg, érdes fém. Különösen az arcom égette. Tudtam, hogy legalább egy jel felizzott a bőrömön, csak azt nem értettem, hogy miért nem húzódik vissza. Lehunytam a szemem és csak vártam, hogy legyen annyi erőm, hogy a cella sarkába húzódjak. Már közelgett a hajnal amikor ez elkövetkezett.
Lassan görcsösen fájó tagokkal vonszoltam magam a cellám sarkába. Felhúztam nagy nehezen a lábaimat, majd szaggatott levegővételek közepette hátra hajtottam a fejem. Váratlanul gyengéd érintést éreztem az arcomon, mire kipattantak a szemeim. Előttem egy kékes árnyalatú fiú térdelt. Néhány másodperc eltelt mire rá jöttem, hogy egy szellemet látok magam előtt.
A fiú nagyon ismerős volt. Emlékeimben élt még élnénk kék szeme, és világos barna haja, amit mindig hagyott a szeméig lenőni. Most a kék szemek csak szürkén néztek rám, a haja meg semmilyen színű volt.
-Kishu?-kérdeztem rekedten a sok sikítástól és üvöltéstől.
-Szia kicsim-súgta a szellem.
Kellemes hang színe halála után is megmaradt. A térdemre tette a kezeit mire éreztem, hogy kevés erő áramlik belém.
-Hiányoztál-mondtam.
A szellem fiú elmosolyodott, majd a kezét megint az arcomhoz érintette.
-Te is hiányoztál. Bánom, hogy nem lehetek veled, de boldog vagyok, hogy tovább léptél.
Csak néztem rá és eszembe jutott az a kevés év amit együtt töltöttünk. Kishu azután csatlakozott a mi kis kettősünkhöz miután Reila elvesztette az erejét. Ő volt az egyedüli aki tudta, hogy min megyünk keresztül hiszen ő a bátyját veszítette el a Névtelen által. Nagyon jól elvoltunk és még Reila is megbízott benne. Nem tudom, mikor szerettem bele, de soha nem felejtem el amikor először csókolt meg.
Reila mélyen aludt és én voltam őrségben. Ő valami farkasról beszélt aki felnevelte őket. Észre se vettem, hogy annyira közel ül hozzám, hogy simán a vállamra fektetheti a fejét, amíg meg nem tette. Nem szólt ő semmi, csak a vállamra hajtotta a fejét és megfogta a kezem. Apró köröket rajzolt a bőrömbe. Minden egyes kőr után megborzongtam a kellemes érzéstől. Váratlanul abba hagyta a rajzolásokat és ennyit mondott "Szeretlek" , majd gyengéden megcsókolt. Nagyon megtörtem amikor eltűnt és amikor hírét vettem, hogy meghalt napokig nem találtam helyem.
Kishu most is úgy nézett rám mint mikor élt. Szemei arról tanúskodtak, hogy még mindig szeret.
-Téged is ő ölt meg?-kérdeztem.
-Sajnos nem voltam elég erős, hogy legyőzzem. Hogy vagy kicsim? Napok óta mindig itt vagyok mikor behoznak, de eddig mindig hamar elaludtál ezért nem láttál-súgta.
Elhúztam a számat. Nem voltam jól. Teljesen megtépázott az elmúlt néhány év,ráadásul egy őrült az erőm akarta, csak hogy az övé erősebb legyen.
Kishu
Nira hallgatott. Nem mondott semmit se csak szomorú szemekkel nézett rám. Ahogy jobban megnéztem felfedeztem rajta az olyan apró sérüléseket is amik alig látszódtak már. Már nem a tizenöt éves lány ült előttem hanem egy felnőtt nő, aki túl korán lett érett gondolkodású. Megtört és magányos volt, de a kitartása azt mutatta, hogy van akiért küzdeni akar.
-Hogy van Reila?-kérdeztem csendesen.
Elhúzta a száját, majd lassan megvonta a vállát.
-Boldog legalábbis azt hiszem...
Vártam, hogy folytassa, de nem tette. Míg velük voltam olyan könnyen ment neki a társalgás. Most mintha már nem is érdekelte volna, hogy mi van körülötte. Hátra hajtotta a fejét, majd csak nézet maga elé. Régen túl volt azon a ponton, hogy aludni tudjon. Azt kívántam, hogy bárcsak életben lennék, hiszen akkor most nem csak megérinthetném hanem megvédhetném. Azonban én már nem éltem, nem volt semmi képességem.
Azonban egy valamit láttam. Nira nem sírt , hogy holtan lát és ez valamiért megnyugtatott. Mivel soha nem láttam sírni így reménykedtem benne, hogy nem miattam fog össze törni. Szaggatott levegővétele arra utalt, hogy elaludt, de nem voltam benne biztos. Kevés zsoldos tud ilyen sérülésekkel aludni. Az arca meg rándult én meg némán figyeltem ahogy a fekete jelek mind a két szeménél. Mind ha meg se érezte volna az égető érzést. A jelei párhuzamos vonalba rendeződtek áthaladva a szemin, majd ott maradtak. Nem halványultak el és nem is tűntek el. Tartós jelek maradtak. Soha nem láttam zsoldost akinek ilyen lett volna a tartó jele, így nem tudhattam, hogy milyen képesség tartozik hozzá.
-Bolond Dragneel-motyogta Nira, mire felé fordultam.
Halovány mosoly volt a száján, olyas fajta amit nem sűrűn láttam rajta. Akárki is volt az a Dragneel Nira boldog volt mellette és ez nekem tökéletesen elég volt.
Csak néztem rá és közben felötlött bennem, hogy miért is maradtam a földön. Sajnos hamar rá jöttem, hogy nem az előttem alvó lány volt az. Ha miatta maradtam volna itt megkerestem volna a pót testem és vissza tértem volna mellé. Nem erről volt szó. A családom otthon őrizte ugyan a testet ami vissza hozhatott volna az éltbe, még se mentem még haza.
Vártam valamire, de nem akartam elmondani senkinek, még Nirának sem, hogy mire várok. Csendesen figyeltem ahogy a lány alszik, közben gondolataim a tervemen jártak. Egykoron ő volt a mindenem, de mára már nem így van. Persze még mindig szeretem, de érzem, hogy az ő szíve már másé lett.
Tompán érzékeltem, hogy a hajnal fel kell. A sejtésem beigazolódott, mikor a cellákat elválasztó ajtón túl kiabálások hallatszódnak át. Nira felriadt és zavartan nézett körbe.
-Este megint itt leszek-súgtam, majd láthatatlanná váltam.
Nira nem szólt semmit. Csak akkor nyögött fel, amikor azok a bolondok bejöttek és felrángatták a padlóról. Alig állt már a lábán, ráadásul a jelek nem tűntek el az arcáról. Komoly fájdalmai lehettek, de nem szólt semmit. Láthatatlanul követtem, ahogy az elmúlt napokban mindig és csak néztem, ahogy a gépre kapcsolják.
-Na remélem ma megkapom amit akarok-mondta a férfi, majd bekapcsolta a gépet.
Nem kellett hozzá pár másodpercnél, Nira torkából hangos üvöltés szakadt fel, ami nem hasonlított egyik állat hangjára sem. Nem csináltam semmit csak néztem ahogy kínozzák.
Levy
Hideg volt az éjszaka. Natsu hiába varázsolt tüzet körénk folyton elfújta a hideg légmozgás.Nem volt természetes abban biztos voltam, de szemlátomást senki nem vette észre rajtam kívül. Vagy csak nem tette szóvá.
Erza gondolataiba merülve nézte ahogy újra meg újra kialszik a tűz. Juvia fázósan takarózott be, de ő se szólt semmit. Natsu folyton a tüzet akarta feléleszteni, míg Gajeel engem melegített a testével. Wendy átkarolta az exeedeket és elaludt, miközben Reila ölelését élvezhette. A lány nem aludt bár Gray ott pihent a vállán.
Ő is a tűzzel babráló Natsut nézte. Néha csendesen megrázkódott a válla, de semmi más nem utalt arra, hogy él. Szobormerevségben ült és szinte semmire nem reagált. Mikor leültünk még Gray ölelésére se volt hajlandó reagálni. Csak akkor mozdult meg, mikor magához húzta a vacogó kislányt.
A hajnal egy egy csapat vacogó mágusra talált rá. Reila volt az első aki talpon volt. Gyors gyakorlott mozdulatokkal kilazította izmait, majd merev tartással várta,hogy csatlakozzunk hozzá. Még négy napi járás volt előttünk, de már most minden izmom sajgott. Ebből a négy napból legalább egyet hegymászással kell majd töltenünk. Már éppen mondani akartam valamit, amikor halk kiáltás szerű hangra lettem figyelmes, ahogy mindenki.
-Már megint a sárkány?-kérdezte Gajeel zavartan.
Szemlátomást ideges lett, ahogy Wendy és Natsu is. Mind hárman a távolban lévő hegy sziluettjét nézték. Tartásuk Reiláéval vetekedett, csak annyi különbséggel, hogy a zsoldos lány más okból nézte a hegyet.
-Induljunk. A sárkány és a nővérem biztos egy helyen lesznek-mondta végül a lány.
Senki nem vitázott vele. Léptei ruganyosak voltak és kecsesek, de volt valami amit nem értettem és nem tudtam rá jönni, hogy mi az.
Apró falvakat hagytunk el. Reila néha meg állt egy-egy ilyen faluba, de csak azért, hogy útbaigazítást kérjen, vagy mi vehessünk némi élelmet. Gajeel vett néhány takarót, amiket hősiesen cipelt egészen estig. Akkor egyett adott Wendynek,Erzának, Juviának és mivel Reila látszólag közömbös maradt a figyelmesség iránt Graynek. Natsu nem kért takarót, így a maradékot Gajeel körém csavarta. Most valamivel elviselhetőbb volt az este, de azért feltűnt, hogy Reila nagyon maga alatt van.
Gray magához húzta és szorosan átkarolva tartotta, de a lány azon kívül, hogy a mellkasába temette a fejét nem sok mindent csinált. Gajeel karjaiban álmatlan álomra hajtottam a fejem.
A reggel fájdalmasan hamar jött el, bár most nem Reila miatt. A három sárkány ölő egyszerre ugrott fel és nézett körbe. Én kábán tápászkodtam fel, mivel lecsúsztam Gajeelről.
-Ne haragudj-mondta és miközben fel emelt továbbra is a környéket nézte.
-Mi történt?-kérdeztem, magam köré csavarva a takarót.
-A sárkányt komolyan bántják. Valószínűleg a halálán van és próbálja ide hívni azokat akik segíthetnek neki-mondta Reila.
Tekintete fájdalommal volt tele. Valami azt súgta ő másfajta fájdalomra való hívást érezz. Rám nézett, majd halkan megjegyezte.
-Nem érzem Nira jelenlétét.
Kellett egy pár perc, hogy felfogjam a szavai jelentését. A kettőjük között húzódó mentális kapocs zárva maradt. Hát ezért volt ennyire maga alá esve. Gray is megértette a szavai jelentőségét.
-Biztos életben van még-mondta halkan, de érthetően.
Rea rá nézett, majd váratlanul átkarolta a nyakát és a bőrébe temette az arcát.
-Annyira hiányzik... Ő mindig ott volt ha kellett nekem és ha úgy látta csendesen félre vonult... Ezt tette lassan egy hónapja és én észre se vettem...
-Reila...
Gray nem tudott mit mondatni csak ölelte a lányt és lassan ringatta. Rea nem sírt, de látszott rajta, hogy nagyon nehezen viseli ezt az utat. Még nekem is pokol volt nem hogy neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése