Vallomás magamnak

Rémülten térdeltem a fiú mellett. Éppen fel akartam állni, hogy valahonnan segítséget hívjak, mikor megfogta a kezem.

- Hova mész Pöttöm? – Kérdezte halkan.

- Gajeel! Ugye jól vagy? – Kérdeztem aggódva.

- Még nem igazán. – Mondta és megpróbált felülni. Megtámasztottam a mellkasát, míg felült, majd hagytam, hogy a vállamra hajtsa a fejét. Nem tudom meddig ültünk így, de azt tudom, hogy összerezzentem, mikor egy szekér közeledését hallottam. Enyhe megkönnyebbülés áradt szét bennem, mikor a kocsin megláttam Erzát, és Juviát.

- Levy, Gajeel! De jó, hogy épségben vagytok! A mester nem tudott nektek szólni, de az egész küldetés, csak egy csapda volt. – Mondta a vörös hajú lány.

- Nem mondod. – Morogta Gajeel. – Azt hittem hülyéskedsz.

Megpróbálta kihúzni magát, de nem ment neki. Erza és Juvia segített felrakni a szekér ülésére. Mivel nem volt több ülő hely így én a padlóra kucorogtam sajgó izmokkal. A vissza úton Gajeel végig rajtam tartotta a szemét, de nem szólt semmit. Alig értünk meg a céhhez Gray és Natsu segített kiemelni az ülésről a fiút, majd felvitték a gyengélkedőre.

Kinana ellátta a sebeimet, miközben Wendy neki látott, hogy meggyógyítsa Gajeelt. Nem vártam meg, hogy hozzám érjen. Mindenkitől elköszöntem, majd haza baktattam. Semmi kedvem nem volt a Shadow Gearral lógni. Otthon levettem az álcázó szavakat. Rögtön, utána köhögési rohan tört rám. Befeküdtem az ágyamba, majd rögtön utána el is aludtam.

Másnap sokkal jobban ébredtem, így nem álcáztam magam. Laza vékony pántos egybe ruhát vettem fel. Korán volt még, így nagyon meglepődtem, mikor Gajeelel futottam össze.

- Szia, Pöttöm. – Mondta.

- Szia. – Köszöntem neki. Ahogy az arcára néztem azt kellett látnom, hogy apró pír van rajta.

- Öhm... Köszönöm, hogy tegnap megmentettél... Izé.... Tessék. – Mondta. Oldalra néztem. Gajeel egy vasvirágot tartott felém, de a kezét a mellkasa előtt szorosan összefonta.

- Arra gondoltam, hogy... Eltöltenél velem egy napot... Mármint egy normálist, nem olyat, mint a tegnapi.

- Mi? – Kérdeztem értetlenül, azt hittem rosszul hallok.

- Volna kedved eltölteni egy napot velem... Mármint normálisan harc, és életveszély nélkül? – Ismételte meg a fiú. Elpirultam, de azért bólintottam. Gajeel a kezembe adta a virágot, majd elindult, ki a céhből. Nagyokat kellett lépnem, hogy a nyomában tudjak maradni.

Gajeel

Biztos ezt akarom én? Nem érdemlem meg, hogy vele legyek a mai napon. Kis híján megöltem őt is, és a csapattagjait is. Nem is beszélve arról, hogy a legjobb barátnője is majdnem meghalt miattam. Ráadásul tegnap simán meg is ölhették volna, csak mert engem védett a mágiájával. Nem érdemeltem meg a társaságát. Még se tudtam mit csinálni. Önző mód magam mellett akartam tudni. Olyan kis gyámolatlan, és törékeny volt. Törékenyebb még a kezében tartott virágnál is. Igaz az vasból volt, de akkor is. Kiértünk a városból, és én végre lassíthattam. Megvártam, míg utolér, majd kicsit arrább az úttól leültem a fűbe.

- Bocsi, Pöttöm. Elfejeltettem, hogy olyan pici vagy, hogy futnod kell mellettem... – Nevettem.

- Semmi baj... Mindenki elfelejtkezik róla. – Nevetett ő is. Leült mellém, majd maga mellé tette a virágot. Nem nézet fel rám, de tudtam, hogy érzi, hogy figyelem. – Jobban vagy? – Kérdezte váratlanul. 

- Igen, bár Wendy azt mondta feküdjek még egy – két napot, de nem bírtam magammal mikor ilyen jó idő van. 

- Aham, tényleg szép az idő. – Mondta. – Gajeel...

- Hm?

- Köszönöm, hogy megvédtél tegnap. – Mondta és átkarolta a vállaimat. Elpirulhattam volna, de inkább csak néztem, közben arra gondoltam, hogy bárcsak így maradnánk a nap további részében is. Jól van, beismerem. Szeretem Levyt. Neki még nem mondanám el, de legalább magamnak bevallom.