Talált süllyedt

Reila 

Tudtam, hogy a nővérem elkapták. A kettőnk közötti kapcsolat csak akkor szakadhat meg, ha lezárjuk egymás elől az elménk. Még akkor egyeztünk meg, hogy lezárjuk egymás elől az elménket, ha bajban vagyunk, mikor a nagybátyánk is meghalt. Ez volt a jel, hogy a másik komoly gondban van. Remegés futott végig rajtam, ha arra gondoltam, hogy Nirát is elveszíthetem. Kinéztem a barlangszáján, hogy ellenőrizzem, nem találták meg a rejtekhelyünket. A hátam mögött Gajeel éppen mondott valamit Levynek. 

Szinte érezhető volt a hercegnő feszültsége, félelme. Kihúztam magam, hogy lássa készen vagyok meghalni érte. Tudtam, tartásom keménységet, elhatározást mutat. Senki nem látta azonban, hogy belül mi zajlik le bennem. 

Kétségbeestem, bár küzdöttem ellene. Nira maradt már csak nekem. Ha őt elveszítem, én belehalok a fájdalomba. Öt éves voltam, mikor a szüleink és nagyon sok zsoldos társunk meghalt. Nira éppen betöltötte a tízet így friss tanoncként már részt kellet venni a küldetésben. Bár nem láttam rajta, még is tudtam, hogy megviselte az egész. Ő erős maradt, és kitartott mellettem. Nagybátyánk kemény edzéseit nem éltem volna túl, ha ő nincs velem. Mindig óvott, de ugyan akkor hagyta, hogy csináljam a magam dolgát. Sokáig fel sem fogtam, hogy miért nem kaptam ki, ha hülyeséget, vagy meggondolatlanságot csináltam. Csak később jöttem rá, hogy szinte mindig ő vitte el a balhékat helyettem. 

Egy évvel a szüleink halála után a többi zsoldost, köztük a nagybátyánkat is megölték. Ketten maradtunk. Én, mint kis tanonc ő, meg mint alig felavatott. Ő folytatta a kiképzésem, de mind emelet megmaradt a nővéremnek, és a legjobb barátomnak. Ha féltem, vagy rossz kedvem volt, mindig átváltozott macskává, hogy vigasztaljon. Soha nem mondta, hogy mennyire elfáradna az én óvásomban, és a rengeteg munkában, amit magára vállalt. 

Valaki a vállamra tett egy inget, és kis híján leszúrtam Grayt, ahogy lendületből felé fordultam. 

- Mit akarsz? – Kérdeztem ellenségesen. 

- Csak melléd ülni... Nem kéne egyedül lenned. – Mondta a fiú. 

- Nem kell a társaságod. – Mondtam, majd visszafordultam a barlang bejárata felé. Levettem az ingét a vállamról, majd hozzávágtam. – Inkább öltözz fel! 

- Tudod szerintem nem kéne megjátszanod magad... – Felvontam a szemöldököm, de nem mondtam semmit. – Látszik rajtad, hogy ideges vagy... A szokásnál sokkal jobban. 

- Valóban? – Kérdeztem vissza mérgesen.  

- Igen... Kemény kőszikla mögé rejtőzöl, de ha a nővéreddel vagy az álarcod lehullik rólad. Látszik, hogy szíved szerint visszamennél hozzá, de nem teszed. Miért nem mutatod ki az érzéseid? – Kérdezte.  

- Mert senkinek nincs köze hozzá! 

- Ezt mondogathatod magadnak! Csak azt éred el vele, hogy nem lesznek barátaid! – Mondta idegesen. Barátok? Csak a nővéremben bízhattam. Nem kellettek nekem barátok. Felálltam, majd a barlang bejáratán át kinéztem. Kint megint sötétség volt. Tudtam, még néhány napig maradhatunk csak itt. Vajon Nira tud annyi időt nyerni nekünk, amíg elérjük a célunk? 

A hideg futkosott a hátamon. 

- Reila, te remegsz... Gyere, ülj a tűz köré. – Mondta Gray. 

- Mi lenne, ha visszamennél a drága Juviádhoz? Ő legalább értékeli az igyekezeted. 

- Ő legalább az érzelmeit nem rejti véka alá. – Jegyezte meg csalódottan a fiú.